ELTÖRT A TÜKÖR…

Költözés közben eltört a hatalmas fali tükröm.

 

Az első gondolat persze a régi babona: törött tükör, hét év balszerencse.

Aztán ránéztem a darabokra, és arra gondoltam: vagy talán éppen ellenkezőleg.

 

Talán vannak tükrök, amelyeknek össze kell törniük ahhoz, hogy többé ne ugyanazt az embert keressük bennük.

 

Eszembe jutott egy régi történet a gyerekkoromból.

Kamaszként kifejezetten utáltam, ha fényképeztek. Édesapám viszont művészi szinten fotózott, így nemigen kerülhettem el a fényképezőgépét.

Amikor  aztán megláttam egy rólam készült képet, és elégedetlenkedtem, hogy milyen lett, mindig ugyanazt válaszolta:

„Kislányom, mindenki olyan képet kap vissza, amilyen pofát odavitt.”

Akkoriban persze bosszantott ez a válasz. Ma már mosolygok rajta, és egyre többször eszembe jut.

Mekkora hatalmas igazság van benne!

A tükör sem azt mutatja, amilyennek látni szeretnénk magunkat, hanem azt, amit éppen elé viszünk.

Ez nemcsak a külsőnkre igaz, hanem az életünkre is.

Egy költözés amúgy sem csak dobozok, bútorok és új kulcsok története.

Valamit bezárunk.
Valamit hátrahagyunk.
Átlépünk egy olyan térbe, ahol még nincsenek megszokott mozdulataink, emlékeink, történeteink.

 

Új hely. Új élethelyzet. Valahol egy új én is.

 

Eszembe jutott Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye is.

Dorian arca kívül változatlanul szép marad, miközben a portré egyre inkább magára veszi mindazt, ami belül történik vele.

Milyen érdekes… Mi többnyire pont fordítva élünk.

Belenézünk a tükörbe, és az arcunkon keressük az időt.
A változást.
A fáradtságot.
A szépséget.
Az öregedést.

Pedig a legnagyobb változások nem ott történnek, hanem valahol sokkal mélyebben.

Ott vannak bennünk azok az évek, amelyeket senki nem lát.
A veszteségek, amelyek átformáltak.
A harcok, amelyeket végigcsináltunk.
Az emberek, akiket elengedtünk.
A döntések, amelyek után már soha nem lettünk ugyanazok.

Ott van mindaz is, amit közben megtanultunk önmagunkról.

Hiszen mindannyiunknak van egy láthatatlan Dorian Gray-képe.

Csakhogy én nem szeretném elrejteni a padláson. Inkább ránézek.

Mi maradt bennem a régi életemből?
Mit viszek magammal az újba?
Mi az, ami épített?
Mi az, ami megsebzett, de közben erősebbé tett?
Mi az, amit ideje végre ott hagyni a törött üvegdarabok között?

Lehet új lakásba költözni úgy is, hogy közben minden régi terhünket gondosan bedobozoljuk és magunkkal visszük.

De lehet úgy is, hogy a költözés nemcsak helyváltoztatás, hanem belső költözés is.

Édesapám mondata ma már egészen mást jelent számomra, mint kamaszkoromban.

Hiszen nemcsak az számít, milyen arcot viszünk a fényképezőgép elé.

Hanem az is, milyen önmagunkat visszük tovább az életünk következő fejezetébe.

A múltunkat nem tudjuk meg nem történtté tenni. A sebeket sem lehet egyszerűen letörölni, mint egy rosszul sikerült fényképet.

De azt eldönthetjük, hogyan tekintünk rájuk. Mit tanulunk belőlük. Mit nem akarunk többé megismételni.

Ezért nem ijesztett meg végül az a törött tükör. Nem hét év balszerencsét láttam benne, hanem egy régi kép darabjait.

Az új helyen úgyis lesz majd másik tükör, és amikor először belenézek, valószínűleg ugyanaz az arc néz majd vissza rám.

De én már nem egészen ugyanaz a Nő leszek.

Most értem igazán, mit akart mondani Édesapám annyi évvel ezelőtt, mert a kép, amit visszakapunk, sokszor arról is mesél, amit mi magunk viszünk bele.

Nem az a legfontosabb, hogy mit mutat rólunk a tükör, hanem hogy ki az, aki belenéz. ❤️

 

                                                     LÉLEK. TUDAT. ERŐ.