AMIKOR A SZÜLŐBŐL LASSAN COACH LESZ…
A gyermekkor természetes része a befogadás: kapni szeretetet, biztonságot, tudást.
A felnőtté válással azonban megfordul az irány. Már nemcsak azt kérdezzük:
„Mit kapok az élettől?”, hanem azt is: „Mit teremtek én?”
Akkor kezdődik az igazi felnőttség, amikor vállaljuk a döntéseinket, a következményeinket és a saját életünk alakítását. Szülőként pedig egyszer el kell engednünk a kezüket, hogy ezt megtapasztalhassák.
Ezt egyszer már végigcsináltuk korábban Velük. Amikor két-három évesen beszoktatjuk őket a bölcsibe vagy az oviba, azt várjuk ettől a pici gyerektől, hogy bízzon bennünk.
Amikor elengedjük a kezét és kilépünk az ajtón, higgye el:
Anya visszajön.
Nem szaladt el.
Nem tűnik el örökre.
Aztán eltelik 18 év, és egyszer csak megfordul a történet. Most nekünk kellene elengedni a kezüket. Nekünk kellene ugyanazzal a bizalommal hinni abban, amit annak idején tőlük vártunk:
Elmegy. De visszajön. Nem tűnik el örökre.
Talán ez az időszak nemcsak a gyerek önállósodásáról szól, hanem a saját magunkba vetett hit egyik legnagyobb próbája is.
Hiszen, ha az eszemmel tudom és teljes szívemből hiszem, hogy 18 éven át a tudásom legjavával mindent beletöltöttem, amit test, lélek és szellem be tudott fogadni és elbírt, akkor miért kérdőjelezem meg most saját magamat?
Miért akarom továbbra is fogni a kezét? Miért akarom felhívni, hogy evett-e, felöltözött-e, és egyébként feküdjön le időben, mert holnap vizsgázik?
Most már tud repülni. Hiszen én tanítottam.
Nem tökéletesen. Nem hibák nélkül. Hanem úgy, ahogy csak egy Anya tud:
Szerelemmel. Szeretettel. Teljes szívvel.
Megtanítottam felállni, amikor elesett. Gondolkodni. Dönteni. Érezni. Szeretni.
Remélem, azt is megtanulta, hogy mindig van hová hazajönnie.
Én már nem útvonaltervező akarok lenni. Én vagyok a bázis. Az alaptábor. Innen indulnak a csillagtúrák.
Hozzám mindenhonnan vissza lehet jönni egy kis bátorításért, egy ölelésért, közös nevetésért vagy sírásért…vagy egy fagyis dobozba pakolt tojásos nokedliért.
Persze, hogy féltem őket. Persze, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.
Ha valami kell, úgyis hív. Ha viszont én hívom, és nem veszi fel, öt perc alatt képes vagyok magamat az őrületbe kergetni. 😄
Úgyhogy tanulom én is. Szülőből egy kicsit coach-csá válni. Kísérni a pálya széléről.
Persze néha bekiabálok – hiszen kintről minden sokkal jobban látszik. De Nekik kell bent uralni a helyzetet.
Nekik kell dönteni.
Aztán, ha a vonata leugrik a sínről, segítek visszatenni. Nem egy „ugye megmondtam?”-mal.
Csak egy kedves mosollyal. Ha meg kiderül, hogy az a sín nem is az övé, akkor nem mindenáron ugyanoda tesszük vissza. Keresünk egy másik irányt.
Coach-ként már nem az a dolgom, hogy helyette éljek, hanem hogy segítsek Neki meglátni, milyen lehetőségei vannak és tiszteletben tartsam a szabad akaratát.
A természet ezt valahogy sokkal egyszerűbben csinálja.
Nézem a gólyákat, ahogy kituszkolják a fészekből a remegő, de már mammut méretű fiókáikat.
Gólya mama pedig nem tördeli fent a szárnyát:
„Úristen, vajon lezuhan? Eljut a következő oszlopig? Evett ma rendesen?”
Egyszerűen eljött az idő. Repülj!
Úgyhogy nézem én is a 46-os lábú, közel kétméteres „kisgólyámat”.
Kicsit még lökök rajta…aztán kitárja azokat az albatrosz méretű szárnyait, és repül.
De még hogy!!! Imádom nézni, ahogy napról – napra csiszolgatja a saját életét. Néha elrontja.
Újratervezi. Másképp dönt, mint ahogy én döntenék.
De most már nem Neki kell bizonyítania, hogy képes repülni. Nekem kell elhinnem, hogy jól tanítottam.
Amikor hazalibben, átölel, majdnem agyonnyom, és rikkant egyet: „Itthon vagyok végre, Mamám!”
Ilyenkor arra gondolok: valamikor régen Neki kellett bíznia bennem, hogy visszamegyek érte.
Most nekem kell bíznom Benne, hogy visszatalál hozzám.
Ezt hívják leválásnak. Elengedni a kezét anélkül, hogy elengednénk egymást.
LÉLEK. TUDAT. ERŐ.
