A SZERETET GYERTYÁI NEM ALSZANAK KI

 Mindenszentek hajnalán levettem a polcról Fekete István Őszi vásár című elbeszélésgyűjteményét.

Rongyos, agyonolvasott könyv. A lapjai megsárgultak, a borítója megviselt. Másnak talán csak egy régi könyv lenne. Nekem az egyik legféltettebb kincsem.

Ebben a könyvben nemcsak Fekete István történetei élnek, hanem Édesapám hangja is.

Gyermekkoromban sokszor olvasott belőle esténként, különösen akkor, amikor beteg voltam.

Ez volt a mi kettőnk külön kis világa. Egy közös szentély, ahová nem léphetett be a külvilág. Csak a történetek, Édesapám hangja és az a biztonság, amelyet a jelenléte jelentett.

Aztán sok évvel később megfordultak a szerepek.

Édesapám utolsó napjaiban, a kórházban én olvastam fel Neki ugyanebből a könyvből.

Már nem is tudom, hallotta-e még a hangomat. Értette-e a szavakat. Eljutottak-e hozzá azok a történetek, amelyeket egykor ő ajándékozott nekem.

De olvastam. Akkor már nem is a történet volt a fontos, hanem az, hogy újra ott legyünk együtt abban a régi, közös világban.

Az Őszi vásár egyik számomra legmegrendítőbb írása az Apám című önéletrajzi visszaemlékezés.

Fekete István gyermekként titokban gyertyákat vásárolt a család számlájára, hogy két elhunyt kistestvére sírján fény gyúlhasson Mindenszentekkor.

Amikor Édesapja észrevette a vásárlást, szigorúan kérdőre vonta. A gyermek rettegett a büntetéstől, de végül elárulta, mire kellettek a gyertyák.

„Apám levette a pálcát.

– Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. – Kinek adtad a gyertyát?

– Senkinek, nem adtam senkinek.

– Hát akkor minek kellett?

Hallgattam, a temetőre gondoltam és csendesen elsírtam magam.

– Beszélj! – és felemelte a pálcát.

– A kicsik sírjára… Mindenszentekkor… – Eltakartam az arcom, és szerettem volna én ís kint lenni a temetőben.

Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó és egyedül maradtam. .

És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk és amikor legutolsó könyvemnek a „Tíz szál gyertya'” címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az Apámtól kaptam. emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is és el nem múlnak soha, de soha.

 

Mennyi elfojtott könny, fájdalom, megértés és szeretet férhet bele egyetlen ilyen mozdulatba!

Egy apa, aki maga is elveszítette a gyermekeit. Egy kisfiú, aki a maga módján emlékezni akart rájuk. Egy pillanat, amikor a kimondatlan gyász erősebb lett minden szigornál.

Vannak fájdalmak, amelyekről nem beszélünk.

Vannak szeretetek, amelyekhez már nincsenek szavak.

Mindenszentek számomra ezért nem csupán az elmúlásról szól.

Hanem arról a különös, láthatatlan kapcsolatról is, amelyet a halál sem képes megszüntetni.

Akit szeretünk, annak nemcsak a hiánya marad velünk,hanem mindaz is, amit tőle kaptunk.

A gondolkodásunkban. Az értékrendünkben. A döntéseinkben. Abban, ahogyan szeretünk, ahogyan másokhoz fordulunk, ahogyan a nehézségekkel szembenézünk.

Egy mondatban, amelyet egyszer csak azon kapunk magunkon, hogy pontosan úgy mondunk, ahogyan ő mondta.

Egy mozdulatban. Egy szokásban. Egy régi történetben.

Egy rongyos könyvben, amelyet évtizedek múltán is ugyanazzal a szeretettel veszünk le a polcról.

Én ma is magamban hordozom Édesapám hangját.

Azt hiszem, az örökségünk legértékesebb része nem feltétlenül az, amit utánunk hagynak, hanem az, amit belénk építettek.

Amitől azok lettünk, akik ma vagyunk.

 De számomra az emlékezésnek van egy másik, legalább ilyen fontos oldala is.

Azok, akik itt maradtunk.

Egy család, egy kapcsolat története nem ér véget azzal, hogy valaki elmegy közülünk.

Az összetartozás tovább élhet bennünk, a gyermekeinkben, a közös emlékekben és azokban az értékekben, amelyeket generációról generációra továbbadunk.

A múlt, a jelen és a jövő így válhat valódi egységgé.

Nem azért, hogy örökké visszafelé nézzünk.

Nem azért, hogy újra és újra feltépjük a régi sebeket, vagy a veszteségeink köré építsük az életünket.

Hanem azért, hogy abból, amit kaptunk, valami újat és értékeset teremtsünk.

Hogy a múlt ne béklyó legyen, hanem gyökér.

A gyökereknek nem az a dolguk, hogy visszahúzzák a fát a föld alá, hanem hogy megtartsák, miközben egyre magasabbra nő.

Így kell tekintenünk azokra is, akiket elveszítettünk.

Nm kizárólag a hiányuk felől, hanem mindazon keresztül, amivel gazdagabbá tették az életünket.

Nekünk, akik itt maradtunk, éppen az a dolgunk, hogy ne csak őrizzük, hanem tovább is építsük ezt az örökséget.

Hogy ne csupán a közös múltunk kössön össze bennünket, hanem az a közös jövő is, amelyet szeretetből, tiszteletből és egymás iránti felelősségből teremthetünk.

Hogy az emlékezés ne eltávolítson az élettől, hanem közelebb vigyen hozzá, és Egymáshoz.

Édesapám már nem olvas nekem.

De a történetei velem maradtak.

Ma hajnalban, amikor kinyitottam ezt a régi könyvet, egy pillanatra mintha újra hallottam volna a hangját.

Amikor ma gyertyát gyújtok, nemcsak arra gondolok, mennyire hiányzik, hanem arra is, milyen mérhetetlenül sok mindent kaptam Tőle, és Édesanyámtól.

A szeretet nem attól marad életben, hogy nem tudunk elengedni valakit, hanem attól, hogy amit Tőle kaptunk, azt tovább tudjuk adni.

Így ér össze igazán a múlt, a jelen és a jövő.

Egy gyertya lángja néha sokkal többet világít meg, mint egy sírkövet.

Megvilágítja mindazt, ami bennünk tovább él.

 

                                                                     LÉLEK. TUDAT. ERŐ.