TELIHOLD – AMIKOR MÁR LÁTSZIK, MI MARAD ÉS MI MEGY
Szeretem azt hinni, hogy nincsenek véletlenek.
Hogy az élet eseményei – még azok is, amelyek elsőre összetörnek – valamit megmutatnak nekünk.
Mi épít? Mi rombol?
Mi az, amihez még ragaszkodom, pedig már rég nem visz előre?
És mi az, ami félelmetes ugyan, de egy új élet felé vezet?
Egy új élethelyzet nem egyszerűen körülményváltozás.
Lehet új otthon, új munka, egy kapcsolat vége vagy kezdete, egy régi szerep elengedése, egy teljesen ismeretlen irány.
Kívülről néha csak egy lépés. Belül viszont lehet egy egész világ átrendeződése.
A megszokott elvesztése bizonytalanságot hoz. Az idegrendszer kapaszkodna a régi, ismert dolgokba – még akkor is, ha azok már nem voltak jók nekünk.
Ekkor derül ki igazán, mekkora a rezilienciánk.
Nem az, hogy nem félünk.
Nem az, hogy nem zuhanunk meg.
Nem az, hogy minden változást mosolyogva fogadunk.
Hanem hogy képesek vagyunk-e újrarendeződni.
Elengedni, ami rombol.
Megtartani, ami épít.
Alkalmazkodni ahhoz, amit nem tudunk megváltoztatni.
Lépni azért, amin viszont tudunk.
A Telihold számomra most ezt világítja meg: nem minden változás veszteség, és nem minden veszteség a történet vége.
Van, hogy valaminek teljesen szét kell rendeződnie ahhoz, hogy végre legyen helye valami másnak.
Nem az a legfontosabb kérdés, hogy: „Miért történt ez velem?”
Hanem az, hogy: „Mit kezdek vele most?”
Hiszen lehet, hogy éppen az a lépés, amelytől ma még remeg a lábad, lesz egyszer az a pont, ahonnan visszanézve azt mondod: itt kezdődött az új életem.
LÉLEK. TUDAT. ERŐ.
