„ ’56 – Egy anyaszív rendhagyó történelem órája”

                                70.és 24.

Különös módon kíséri az életemet ez a két szám. Visszatérnek dátumokban, találkozásokban, a legmélyebb érzéseim körül. Némelyekről mesélek. Másokat csendben őrzők örökre magamban……

Ezek a számok teszik egészen személyessé számomra a történelmet is.

2026.október 23-án, az 1956-os forradalom 70. évfordulóján Tamásiban átadták az Édesapámról elnevezett Kaszás Dezső sétányt, és felavattuk az emléktábláját.

Édesapám 1956-ban 24 éves volt.
A fiam néhány napja lett 24.
Amikor megszületett, Édesapám éppen 70 éves volt.

Nézem ezeket a számokat, és most egyszerre gondolok Apára, a fiamra és a Nagymamámra. Talán még soha nem éreztem ennyire közel egymáshoz az ő életüket és a sajátomat.

A fiam egy ideje külföldön tanul. Önállóan boldogul, tervei vannak, építi az életét. Nézem, hallgatom, és néha magam is rácsodálkozom: milyen hihetetlenül felnőtt lett.

Közben nekem mégis a kisfiam maradt. Mindennap eszembe jut, hogy evett-e? Nem fázik? Minden rendben van? Boldog? Olyan jó lenne néha egyszerűen csak megölelni, és a saját szememmel látni, hogy jól van.

Édesapám is pontosan ennyi idős volt 1956-ban. Huszonnégy. Milyen elképesztően fiatal! Mégis, milyen hihetetlenül érett, felelősségteljes férfi.

Huszonnégy évesen már olyan elvek mentén élt, amelyekért a szabadságát, a jövőjét, akár az életét is hajlandó volt kockára tenni. Volt hite, tartása, meggyőződése. Nem lehetett eltántorítani ígéretekkel, megfélemlíteni fenyegetéssel, megtörni erőszakkal.

Miközben nemcsak önmagáért felelt. Ott volt az édesanyja, a három testvére, a családja, akiket szeretett és védelmezett. Pontosan tudatában volt annak, hogy a döntéseinek milyen hatalmas súlya van. Hogy amit tesz, az nemcsak az ország történelmére, hanem a saját és a szerettei sorsára is visszavonhatatlanul hatással lehet.

Felfogta huszonnégy évesen, hogy az elveihez való hűségnek milyen rettenetes ára lehet. Hogy nemcsak ő fizethet érte, hanem azok is, akiket a világon a legjobban szeret.

Mégis vállalta.

A fiam most már felnőtt férfi. Legalábbis papíron biztosan. De néha még a saját szavainak következményeit sem méri fel igazán. Édesapám ugyanennyi idősen már olyan döntéseket hozott, amelyeknek a súlyát egy egész család, sőt egy egész nemzet történelme hordozta tovább.

Ez a különbség most szinte felfoghatatlan számomra.

Nem azért, mert a fiam kevesebb lenne. Neki megadatott valami, ami Édesapámnak nem: hogy huszonnégy évesen még lehessen egy kicsit gyerek. Hogy legyen ideje megtanulni, mit jelent a felelősség, mekkora ereje van a szavaknak, és milyen súlya a döntéseknek. Hogy hibázhasson, újrakezdhessen, kereshesse önmagát. Hogy ne a történelem kényszerítse rá a felnőtté válást.

Most először igazán átérzek valamit abból, amit a Nagymamám érezhetett.

Milyen lehetett várni a fiát? Tudni, hogy veszélyben lehet, hogy lőhetnek rá, hogy bánthatják? Nekem már attól összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy valaki szavakkal bántja a gyerekeimet. Hogyan lehet elviselni, amikor nem tudod megvédeni attól, ami odakint történik vele?

Egy anyaszív mit bír el?

Vajon mit érezhetett a Nagymamám? Büszkeséget? Félelmet? Kétségbeesést? Vagy mindezt egyszerre, minden egyes pillanatban?

Az ő fia nem egyszerűen egy forradalmár volt. Hanem a gyermeke.

Akit valaha a karjában ringatott. Akinek bekötötte a cipőjét, akit féltett, vigasztalt, szeretett. Aki egyszer csak ott állt huszonnégy évesen, rendíthetetlenül, a saját elvei mellett, miközben az Édesanyja talán bármit odaadott volna azért, hogy biztonságban tudhassa.

A 24 éves fiam hasonlít Édesapámra a legjobban. Külsőre is. Néha nézem az arcát, egy-egy mozdulatát, pillantását, és olyan ismerős benne valami.

Ilyenkor különösen szeretném, ha Apa itt lehetne.

Ha láthatná, milyen férfi lett az unokájából. Ha beszélgethetnének. Ha elmondhatná Neki, mit jelent kiállni valamiért, hinni valamiben, és vállalni a kimondott szavaink, a döntéseink következményeit. Ha én láthatnám őket egymás mellett.

Két huszonnégy éves fiatalembert, két egészen más világban.

Az egyiket, akinek a szabadságért kellett küzdenie.

A másikat, aki már beleszülethetett abba a szabadságba, amelyért a Nagyapja annyi mindent kockára tett.

Az a csodálatos az egészben, hogy a fiamnak ma természetes lehet mindaz, amiért Édesapámnak egykor harcolnia kellett.

Október 23-án ott álltam a sétánynál, amely Édesapám nevét viseli. Tele szeretettel, csordultig büszkeséggel. Rá gondolok, a fiamra, és a Nagymamámra is, akinek az anyai féltését most, évtizedekkel később, a saját szívemben érzem.

Mindketten hiányoznak. Egészen máshogyan.

Apa már soha nem jön vissza.

A fiamat hazavárom.

De közben azt kívánom neki, hogy menjen bátran. Tanuljon, szeressen, fedezzen fel mindent, amit szeretne. Hibázzon, ha kell, de tanuljon belőle. Értse meg, hogy a szabadság nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Hogy a szavainknak súlya van, a döntéseinknek következménye, az elveinknek pedig értéke.

Legyen ideje felnőni mindehhez. Legyen szabad. Legyen boldog.

Akkor is, ha nekem még tanulnom kell, hogyan engedjem el újra meg újra, miközben legszívesebben magamhoz ölelném.

Édesapám is így engedett engem útra egyszer régen….és most azt is értem, mekkora szeretet kellett ehhez.

Hiszen a szabadság azt is jelenti: hogy akit a legjobban szeretünk, azt nem magunk mellett akarjuk tartani, hanem hagyjuk, hogy a saját útját járja, mert előtte még ott a VILÁG.

 

LÉLEK. TUDAT. ERŐ.