VAN, AKINEK NEM KELL SOKAT BESZÉLNIE, HOGY SOKAT ADJON

Van egy határon túli kedves ismerősöm, bár talán inkább azt mondom, hogy „öreg” barátom.

Bölcs férfi. Intelligens, kimért, keveset beszél. De amikor felhív, ritkán beszélünk hétköznapi dolgokról.

Az élet furcsaságairól beszélünk. Értékrendről. Emberi tartásról. Méltóságról. Arról, mit jelent valóban tisztelni egy másik embert.
Valamint arról a szeretetről, amely akkor is maradandó lehet, ha nem akar birtokolni.

Furcsa kapcsolat a miénk. Nem ismerjük egymás teljes múltját. Nem tudjuk egymás minden történetét. Még a megismerkedésünk körülményei sem nevezhetők hétköznapinak.

Mégis értjük egymást.

Egy nyelven beszélünk. A szeretet nyelvén.

Legutóbb arról beszélgettünk, milyen könnyű azt mondani valakinek:

„Tisztellek.”

De vajon mit ér ez a szó, ha a tettek mást mondanak?

Ha közben hazudunk neki.
Átverjük.
Megalázzuk.
Bizonytalanságban tartjuk.
Játszunk az érzéseivel.
Vagy újra és újra átlépjük azokat a határokat, amelyekről pontosan tudjuk, hogy fájnak neki.

Lehet, hogy mindezt nem tudatos kegyetlenségből tesszük. Lehet, hogy a saját sebeink, félelmeink, egónk és berögzült működéseink irányítanak bennünket.

De attól a másik emberben keletkező seb még valódi.

Mert valakit lelkileg összetörni nem feltétlenül egyetlen hatalmas árulással lehet. Néha apránként történik.

Egy hazugsággal. Aztán még eggyel.
Egy be nem tartott ígérettel.
Egy megalázó helyzettel.
Egy újabb „sajnálommal”, amelyet ugyanaz a tett követ.

És közben újra elhangzik:

„De én tisztellek.”

Pedig a tisztelet nem mondat. A tisztelet viselkedés.

Abban van, hogyan bánsz valakivel akkor is, amikor nem lát senki.
Abban, hogy nem használod fel ellenében azt, amit bizalommal adott neked.
Abban, hogy nem taposod meg a méltóságát csak azért, mert ő szeret, és ezért újra megbocsát.

Talán az emberi tartás éppen ott kezdődik, amikor már nemcsak azt kérdezzük:

„Én mit érzek iránta?”

Hanem azt is:

„Milyen emberré válik mellettem?”

Biztonságosabbá?
Szabadabbá?
Erősebbé?

Vagy egyre bizonytalanabbá, kisebbé és összetörtebbé?

Mert lehet valakit szeretni úgy is, hogy közben rettenetesen rosszul bánunk vele.

A szeretet érzés.
A tisztelet viszont döntések sorozata.

És talán ezért érintett meg annyira egy egészen egyszerű gesztus.

Ez az ember kiült a levendulásukba.

Nem kellett tőlem semmi.
Nem volt alkalom.
Nem vártam ajándékot.

Csak körbenézett a levendulák között…

és eszébe jutottam.

Aztán felhívott.

Most pedig mérhetetlen mennyiségű levendula van nálam. 💜

És miközben érzem az illatát, arra gondolok:

néha azok tanítanak nekünk legtöbbet a szeretetről, akik soha nem próbálják bizonygatni, mennyire szeretnek vagy tisztelnek bennünket.

Egyszerűen úgy bánnak velünk.

Csendesen.
Tisztán.
Méltósággal.

Talán ezért olyan könnyű felismerni az igazit:  a tiszteletet nem hallani kell.

Érezni lehet abból, ahogyan bánnak veled. 💜

                                                                     LÉLEK. TUDAT. ERŐ.